Bár számtalan, az animéből visszaköszönő jelenettel találkozunk, és időnként le is nyúlja annak erősebb pillanatait – gondoljunk csak a búvárkodós párbeszédre, vagy éppen a póktankos akciószekvenciára – nagyon eltér a sztorija attól, sőt, kölcsönöz elemeket annak filmes és sorozatos folytatásaiból is, de sokkal inkább csak az eredeti világát és témáit veszi át vázként, hogy aztán saját történetét installálhassa belé, ami nemcsak másra fut ki, de másként és mást is mond a forrásmű tisztelettudó megidézése mellett. Ez is a jövő Japánjában játszódik, ahol emberek gépekkel tuningolják a testüket, elméjükkel a világhálóra kapcsolódnak, és így hackelhetővé válnak, emlékeiket, személyiségüket veszélynek kitéve. Itt jön a képbe főhősünk, aki itt csak simán Őrnagy: teljes egészében gép emberi tudattal, a terrorelhárítás fegyvere, és épp egy veszélyes hacker után nyomoz, közben saját emberségét, identitását megkérdőjelezve. Viszont ezentúl a saját útját járja a sztori, ami egészen biztosan elégedetlenséget fog szülni annak keményvonalas rajongói közt.
Ez a legnagyobb baja a Páncélba zárt szellemnek: a páncél szépen csillog, de a szellem valahogy alig érzékelteti a jelenlétét. Sok dologról szólhatna a film, rengeteg érdekes dolgot felvethetne, de nem teszi. Ennek oka vélhetően az, hogy az anime-verziótól eltérően a hangsúly sokkal inkább az Őrnagyon, mint egyénen van. Az ő sorsának rejtélye lesz a mű központi kérdése, nem pedig általánosságban a kiborglét problematikája. Így viszont érdekes, általános érvényű mondanivalóig nagyon nehéz eljutni. Az Őrnagy története pedig sajnos nem túl érdekes, a fordulatok nagyon egyértelműek, semmi merész húzása nincs a forgatókönyvnek. Így hiába a valóban különleges világ, sajnos gyakran unalomba fullad a film. Ezt sajnos az akciójelenetek sem tudják igazán feledtetni. Látvány szempontjából ezek is kiválóak, de sokszor a rossz vágás miatt követhetetlenek, sokszor pedig nincsenek jól kitalálva. Nincs semmi kreativitás a zúzásban, nincsenek szépen megkoreografált mozdulatok, csak a két küzdő fél közül az egyik nyers erővel vagy tűzerővel lenyomja a másikat.
Összegzés Mégsem tudok túl szigorúan bánni a filmmel, bár a történetvezetés feszessége és háttér kidolgozatlansága kontextustól függetlenül kritikát érdemel, ahogy az eredeti gondolatvilág, illetve mondanivaló jó részének elvesztése is. Azonban a Páncélba zárt szellem 2017-es verziója betöltötte a filmek alapvető funkcióját: szórakoztatott. Pazar látványvilággal, hangulatos zenével (még úgy is, hogy Kenji Kawai klasszikusa csak egy remixet ért meg), Jess Hall eddigi legjobb operatőri munkájával teremtett hatásos atmoszféra összességében a legkiválóbb idei látványmozik közé emeli a produkciót. További – nem várt – érdeme a filmnek, hogy az élőszereplős változat hála a markáns alakításoknak, túl tud nőni a rajzolt karaktereken. Johansson jó, Kitano, illetve Asbæk viszont zseniális, és ez abszolút nem magától értetődő hasonló produkciók esetében. Ha különálló filmként, és nem egy univerzum darabjaként tekintünk Rupert Sanders rendezésére, akkor a hiányosságok jó része elhalványul. Ami marad, az szellem nélkül is van olyan érdekes, hogy elgyönyörködhessünk rajta.
Egyszerűen hihetetlen, amit Sanders és csapata létrehozott. Maga a város, a film egész atmoszférája telve van a cyberpunk szellemével, tökéletesen reprezentálja azt a gépies világot, amelyet Masamune Shirow megálmodott: egy világot tele gépekkel, ahol már eltűnik a különbség ember és gép között. Az androidok külön dicséretet érdemelnek a részletes kidolgozásuk miatt, hiszen majdhogynem minden egyes apró darabjukat láthatjuk a filmvásznon. A film első képsorai is egyszerűen orgazmust okoznak a szemnek, amit később csak fokoznak, például azzal, hogy a gigantikus méretű várost szemlélve az ember hangyának érzi magát az óriások között. Ezt különösen jól mutatják a reklámok kivetítései: felhőkarcoló nagyságú kivetítések hirdetnek különböző szolgáltatásokat, melyek mind a világ tökéletes felépítését szolgálják, azzal a céllal, hogy minél inkább belemerüljünk abba a világba, amelyet a mester elképzelt. Valószínűleg még Luc Besson is kereste az állát, mikor meglátta ezt a legapróbb részletekig megtervezett, tökéletesen felépített cyberpunk világot.
Ennyi a történet, dióhéjban. Michael Carmen Pitt plays Kuze in Ghost in the Shell from Paramount Pictures and DreamWorks Pictures. Ami az olyan kérdéseket illeti, hogy hol kezdődik az ember és hol a gép, mi az élő, mi az élettelen, érinti ugyan a film, de nem merül el benne. Ha még jobban le akarnánk egyszerűsíteni ezt a sztorit, akkor annyival leírhatnánk, hogy egy lánynak elvették az életét és kihasználták, de amikor rájön, bosszút áll. Az anime filozófiai kérdései itt csak fűszerezik ezt az elcsépelt sztorit, nem pedig a magvát adják, hiszen az eredetiben a Bábjátékos nem egy prototípus volt az őrnagy előtt, hanem egy öntudatra ébredt program, aki meg akarta tapasztlani az életet, a halált, többé és mássá akart válni azzal, hogy összeolvad Motokóval. Kouze viszont csak ki akar nyírni pár embert, akire haragszik. A film zárójelenete pedig felháborítóan rossz. A hős áll egy torony tetején, ahogy a történet elején, céltudatosan a messzeségbe mered, miközben halljuk a belső monológját arról, hogy már tudja ki ő és mi a célja az életben; hősies zene, főhősünk feláll és leugrik a mélybe, hogy a dolgára menjen.
Páncélba zárt szellem Forrás: UIP Dunafilm A film látványtervezői, a díszletesek és a VFX-esek az eredeti anime ikonikus képei mellett rengeteget merítettek a Mátrix -ból is (amelyen eleve kimutatható Osii Mamoru hatása), visszaköszön a lassított "bullet time" effekt, és két kukás testét úgy sajátítja ki a hacker, mint Smith ügynök a peches civilekét. Viszont Sanders egy fokkal szürreálisabb, groteszkebb, stilizáltabb vizekre mer evezni, mint napjaink szűkre szabott vizuális skálán mozgó blockbustereinek zöme. Visszataszítóan verejtékező perverz jakuzafőnökök, kampóról lógó testzsákok, Bosch pokoli látomásait idéző pszichés merülések – az ilyesmi nem túl gyakori vendég popcornmoziban, egy Michael Bay- vagy Marvel-filmben hasztalan keresnénk. Scarlett Johansson a Páncélba zárt szellem című filmben Forrás: UIP Dunafilm Sanders szemlátomást azt az elvet vallja, hogy minden beállítás legyen menőbb az előzőnél, amibe egy idő után azért bele lehet fáradni. Ő is belefárad, pont a végső összecsapásra fogy el a kreativitása.
Aztán felbukkan egy veszélyes hacker, aki egy olyan láncreakciót indít el, ami kihatással van mind főhősünkre, a különböző rendőri egységekre, az átlagpolgárok életére és később komoly etikai kérdéseket vet fel a kiborgokkal kapcsolatban. Nagyjából ennyi, már így is kicsit spoileresek voltunk, de legyen elég még annyi, hogy a történet túlnyomó részének semmi köze a '95-ös filmhez. És ez azért furcsa, mert közben egyes jelenetek, beállítások és párbeszédek kockáról kockára olyanok, mint az eredetiben. Ez a kettősség a megfelelő háttéranyaggal rendelkező nézőknek biztosan óriási csalódást jelent, és egyáltalán nem lep meg, hogy a legtöbben ezt beleszámolják a kritikába. Való igaz, a mély filozófiai rész szinte teljesen kiveszett a GitS-ből, ironikus módon pont a szellem hiányzik belőle, amit páncélba zártak. De közben igenis van szó arról, hogy Scarlett Johansson a léte elviselhetetlen nehézségén vívódik, és folyamatosan megkérdőjelezi saját emberi mivoltát, miközben az egyik pólus igyekszik ezeket a gondolatokat elhessegetni, a másik meg pont ráerősít.